"A rovásírás a magyarok ősi írása, a legrégibb írásrendszerek egyike, amelyet krónikásaink következőképpen neveztek:
- Kézai Simon, Kun László udvari papja a XIII. században - hun,
- Kálti Márk krónikaíró a XIV. században - szkíta,
- a Bécsi krónika a XIV. században - szkíta,
- Thúróczy János krónikaíró a XV. században - szkíta,
- Antonio Bonfini (1427-1503), Mátyás király történetírója - szkíta,
- Verancsics Antal, római katolikus püspök, Magyarország főpapja a XVI. században - hun,
- Thelegdi János római katolikus főpap, tankönyv író a XVI. században - hun,
- Baranyai Decsi János, a marosvásárhelyi református főiskola tudós tanára a XVI. században - hun,
- Szamosközy István, Bocskai István fejedelem történetírója, XVI. sz. - szkíta,
- Luigi Ferdinando Marsigli olasz tudós, hadmérnök XVII. században - szkíta,
- Bél Mátyás evangélikus püspök, polihisztor XVIII. században - hun-szkíta,
- Szabó Károly, művelődéstörténész, bibliográfus XIX. században - hun-székely írásnak nevezte." (Friedrich Klára)
1802. október végén a kiskunhalasi juhászok 16 db. rovásírásos „fenyegető” fa lapocskát dobtak a helyi városháza ablakába. Ezeken összesen 160 szó volt olvasható, ahogy illik: jobbról balra, többnyire magánhangzók nélkül, összerovásokkal. Madarassy Lászlónak köszönhetően ezekről a tárgyakról az 1900-as évek elején még fényképek is készültek, amelyek szerencsére ma is megvannak, a tárgyak pedig végül a Néprajzi Múzeumba kerültek. Onnan viszont, mára valahogy eltűntek! Egyik legterjedelmesebb rovásírásos nyelvemlékünk lehetne! (Ld. képek/rovásírás!) Az Aranytarsoly 2006. novemberi száma foglalkozik az esettel!
1903. november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült egy bizottság, és határozatban rögzítette, hogy „...a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép körében nem él.”
A helyzet ma sem sokkal jobb:
„Ma csupán a kívülállóknak, dilettánsoknak és műkedvelőknek nevezett alternatív kutatók mutatnak fel olyan (bizonyítékok sorozatát tudományos igényű elmélettel rendszerbe szervező) hipotézist, amelyet - s ez korántsem mellékes - a krónikáink is alátámasztanak.
Azaz a hibás őstörténeti előfeltevésével leszámolni képtelen magyar „tudomány” rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott - erőfeszítéseinek végső eredménye egy nagy nulla. „Nemzeti írástudományunk” legnagyobb teljesítménye annak elismerése, hogy a székely írás nem koholmány, hanem tény - ahogyan azt krónikáink már néhány évszázaddal ezelőtt is megírták. Biztató jelnek is tekinthetnénk, hogy a legújabb dolgozatok legalább a teljes csőd felismeréséről tanúskodnak. Ráduly János (1998/65) ugyanis már egyetértőleg idézheti Sándor Klárát (1996), aki szerint a székely (magyar) rovásírásban „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ez a vélemény pontosan tükrözi az akadémikus kutatás ma hangoztatott álláspontját, helyzetét és tanácstalanságát. A szerzők egyúttal azonban annak is tanújelét adják, hogy továbbra sem hajlandók elfogadni a magyar történetíróknak a székely írás eredetére utaló adatait és figyelemmel kísérni a saját köreiken kívül végzett munkát. A hagyományt és a legújabb tudományos eredményeket - amelyeket feltehetően sem megérteni, sem megcáfolni nem képesek - inkább meg sem születettként kezelik.” (Varga Géza: Rovásírásunk tudós eredeztetésének története)
Egy szó, mely megtéveszti a világot!
Varga Csaba: A székely ABC története (pdf)
